Néhány hete a nagymarosi régiségkereskedőnél lomiztunk, és egy régi túrabot akadt a kezünkbe. Szépen megmunkált, mogyorófából faragott sétabot volt, és azok a fémjelvények sorjáztak rajta, amiket a turistaállomásokon lehetett beszerezni a két világháború közötti években.

Szabi nagypapájáé pont ilyen volt, sokszor mesélt róla, a cipősdoboz fölött lógott a falon. A több tucatnyi fémplecsnit a nagypapa erdei menedék- és kulcsosházakban gyűjtötte országszerte – ez a bot természetjárásainak állított egyfajta emlékkönyvet. Szabi tőle örökölte a természet iránti rajongását, és még valamit. A nagypapa vándorszívét is.

Közös túrázásaink során sokszor éreztem úgy, mintha ő egy afféle túrarobot-üzemmódba kapcsolna – ütemesen fújtatva, kérlelhetetlenül kaptatott felfelé. A bot kapcsán azonban megértettem, szó sincs itt erőltetett menetről, a vándorszív az, ami hajtja őt keresztül a hegyeken. És bár nekem ilyenem nincs, végül én is megtaláltam a magam jóval szerényebb motivációját a túrázáshoz: a babgulyást. És ezt a csúcson kell elkezdeni.

Kilátók és babgulyások története következik tehát, három részben elmesélve.

Ködlesen

2017. január. Szabi már napok óta a Prédikálószék webkameráját csekkolja: a Dunakanyarban sűrű köd gomolyog a folyó felett reggelente. A hajnalban menetrendszerűen érkező különleges időjárási képződmény tényleg földöntúli látvány még a kamera lencséjén keresztül is, ezért érzem, a dolog elkerülhetetlen. Meg fogjuk nézni élőben is.

Ezt a képet évekkel ezelőtt készítette Szabi a Dunakanyar másik oldaláról, Hegyestetőről, erre számítunk most is

A túrát egy szombatról vasárnapra virradó éjszakára tervezzük, és szinte biztosak vagyunk a dolgunkban: aznap is gomolyogni fog a köd. A cél, hogy napfelkeltére megérkezzünk Prédikálószékre, mert az időjárástól is függ, meddig tart ki. Van, hogy akár délig, de van, hogy a gyorsan felmelegedő levegő miatt korán szertefoszlik.

Ha nekem valaki pár éve azt mondja, hogy egyszer januárban, éjszaka fogok túrázni a Pilisben, biztosan azt gondolom, százemeletes tévedésben van. A megelőző napokban is aggaszt hajnali túránk gondolata, nem lesz-e csontig hatoló hideg, mi lesz, ha eltévedünk, ha megrekedünk valahol, és egyáltalán minek megyünk? És mégis, január 22-én hajnalban ott vagyunk Dobogókőn állig begombolkozva, menetkészen.

Dobogókőre még előző nap felmegyünk, hogy a csonka éjszakát a Báró Eötvös Loránd Menedékházban töltsük. A szállást előre egyeztetjük, a telefonban elmondják, ha időben érkezünk, még van esély rá, hogy kapjunk meleg ételt. A több mint két órás utazást követően már este van, mire odaérünk. Kicsit izgulunk, hogy a konyhán maradjon még nekünk valami vacsorára való, de házigazdánk meleg szívvel és meleg babgulyással fogad minket. Megbeszéljük éjszakai indulásunk részleteit, és bár próbáljuk mentesíteni a korai kelés alól, ő megnyugtat, emiatt ne aggódjunk, egyébként is lenne dolga hajnalban.

A menedékház nappal

A babgulyás mellé forralt bort is kapunk, pár szót még beszélünk, majd magunkra hagy minket az ebédlőben. Itt tényleg mesélnek a falak: régi sílécek, túrabotok, vadásztrófeák, fekete-fehér fotók és hajdani túratérképek repítenek a múltba. A régi menedékházaknak van egyfajta sajátos, meleg hangulata, amit az egymásnak kilincset adó, nyüzsgő túrázók, a bakancsok dobogása és a forró, gőzölgő italok egyvelege teremt. És ezt úgy is érezni, hogy csak mi vagyunk itt.

Nekiesünk a babgulyásnak. Sűrű, forró, testes. Épp, ahogyan szeretjük. Kint, az udvaron főzték bográcsban, nem spóroltak a hozzávalókkal. Nem véletlen, hogy még télen is százak zarándokolnak fel hétvégente Dobogókőre a havas udvaron rotyogó halászléért, pörköltért vagy babgulyásért, ugye.

Pár hete mi is visszamentünk, ezúttal nem túrázni, csak a babgulyást dokumentálni

Ki korán kel, rántottát lel

A babgulyás után még belekezdünk egy kanasztapartiba, amit nem fejezünk be. Lehet, hogy a kései óra, a kiadós vacsora vagy a forralt bor az oka, de már leragadnak a szemeink, ezért a lefekvés mellett döntünk.

A menedékházban tágas, kétágyas szobát kapunk, a tetőtérben. Nemrég újíthatták fel, barátságos és tiszta, igazi erdei lak hangulatot áraszt. A sötét ablakon keresztül is látszanak a hatalmas tölgyek körvonalai, ha nagyon fülelünk, halljuk az erdőt. Mimi kutyánk keresi a szoba legkényelmesebb helyét, végül az ágy alá kuckózik be. Mi is lefekszünk.

Az elalvás nem megy egykönnyen, gúzsba köti gondolatainkat a másnapi koránkelés. Épphogy álomba fordulunk, a vekker már csörög. Szemünk kipattan, az órára nézünk, időben vagyunk. Némán készülődünk, egyszer-kétszer összenézünk, de nem mondjuk ki, ami mindkettőnk fejében motoszkál: még meggondolhatjuk magunkat.

Házigazdánk, ahogy előző este ígérte, tényleg velünk ébred, és mire összeszedelőzködünk, már rántottával vár minket. Talán a meleg reggeli az oka, talán a vendégszerető közeg, de valahogy elszáll minden aggodalmunk. Még rámelegítünk a termoszba bekészített forralt borra, megisszuk az utolsó korty kávét, és nekiindulunk a két órás túrának.

Ahogy távolodunk Dobogókő utcáitól, és hatolunk egyre beljebb az erdőben, a közvilágítást felváltja a Hold halovány fénye. A húszcentis, friss hó hangosan ropog a lábunk alatt, a fejlámpák alig néhány métert világítanak meg előttünk. Nem fázunk, a hideg inkább serkentőleg hat. A sötét, téli erdő sem félelmetes, pedig mindig hátborzongatónak képzeltem. Azonban itt és most, mélyen az erdőben és mélyen az éjszakában közel sem az. A nyugalom és a csend észrevétlenül mászik be a bőrünk alá.

Félelmetes? Ugyanmár!

Fehér pulikutyánk, Mimi lankadatlanul rója a köröket. Akkor él igazán, amikor túrázunk, őt is a vándorszíve hajthatja, ötször annyi távolságot biztosan megtesz, mint mi egy-egy út alatt. Akár több száz méterre is képes elkóborolni, és bár mindig visszatalál hozzánk, most inkább megkötjük.

A sötétben minden muflon fekete

Dobogókő egy kicsivel magasabban fekszik, mint Prédikálószék, így utunk jórészt lefelé vezet, de azért emelkedőkből is jut bőven. A túra magányosan telik, nem futunk össze senkivel. A már pirkadó éjszaka csendjét egyszercsak hatalmas robaj szakítja meg, előttünk 50 méterrel fekete árnyak nyargalnak keresztül az úton. A szarvasnál kisebbek, a vaddisznónál nagyobbak, úgyhogy annyiban maradunk, egy mufloncsordát láttunk!

A felkelő nap közben egyre erősebben világítja meg a horizontot, a fejünk fölül elbandukolnak a csillagok, a fák között pedig lassan utat törnek maguknak az első napsugarak. Sietnünk kell, ha időben meg akarunk érkezni. Mimit most már elengedjük, de az egyik fejlámpát azért a nyakára kötjük, hogy szemmel tudjuk tartani. Nekiiramodik, nyomát csak a lámpa villódzó fénye jelzi.

Közel vagyunk

Napfelkeltére megérkezünk Prédikálószékre. Már nem vagyunk egyedül. A kilátóban egy tíz fős társaság sátrazik, majd újabb túrázók érkeznek. Ködlesre. Prédikálószék webkamerái ugyanis nem csak minket babonáztak meg, a Dunakanyarban gomolygó ködfelhő ígérete másokat sem hagyott aludni ezen az éjszakán.

A nem köddé vált köd

A folyó felett úszó ködfelhő azonban ezen a reggelen elmarad. Helyette reggeli pára lepi be az ébredező Dunakanyart és a Börzsönyt: szemben Hegyestető, mögötte Nagy Hideg-hegy és Csóványos domborulatai nyújtózkodnak a felhők fölé, a távolban a Visegrádi vár sziluettje válik egyre élesebbé.

Korai madarak

A Dunakanyar Magyarország legszebb része – mondta nemrég egy kedves barátnőnk, és bár vitatkozni akartam vele, valami kevésbé kézenfekvővel túlszárnyalni, de tényleg nem tudok szebbet mondani. Völgyek, hegyek, erdők, folyók, takaros falvak, minden egy helyen, és akár lentről, akár fentről nézem, mindenhonnan lélegzetelállító. Prédikálószék panorámája egy kicsit azért első az egyenlők között.

A kilátóban éjszakázó társaság tagjai lassan ébredeznek, mi pedig elővesszük a termoszba csomagolt forralt bort, és szóba elegyedünk velük.

Ők minden télen egyszer a vadonban töltik az éjszakát, és ez náluk olyan hagyomány, amivel idén sem szakítanak az extrém hideg miatt. Dömös felől érkeztek, elszántságuk elismerésre méltó: a meredek, jeges lejtőt hatalmas túrazsákokkal a hátukon mászták meg, hogy az estét az erdőben egy tábortűz körül töltsék, a közel mínusz 10 fokos éjszakát pedig profi túrafelszerelések és prémium italok segítségével vészeljék át. Ha eddig bevállalósnak gondoltuk magunkat, most átlagos túrázóvá töpörödünk vissza.

Wellnes helyett

Szabi közben szorgalmasan fényképez, az ő emlékkönyvébe jelvények helyett fotók kerülnek. Mellette mások is lázasan kattogtatnak, ők is a gomolygó ködfelhő miatt jöttek fel ilyen korán a hegyre, de az ő csalódottságuk is gyorsan elszáll. Szabi ezért is szereti a természetfotózást: ha nem is sikerül azzal a képpel hazamenni, amit előre elképzeltünk, az útközben szerzett élmények és a kaland kárpótolnak.

A keze már kékül, de azért még csinál egy utolsó képet, majd még egyet. Elindulunk.

Bunkók mindenhol vannak

Vissza nem Dobogókő felé megyünk, hanem Dömösre. Az út rövidebb, de nehezebb: két kilométeren 500 m szintkülönbséget kell leküzdenünk. A hegygerincen meredek jeges-havas út vezet lefelé, itt-ott négykézláb kúszunk vagy a fenekünkön csúszunk, ami nem feltétlenül indokolt, de mi inkább biztosra megyünk. Sokat emlegetjük a sátrazós társaságot, egyre nehezebben tudjuk elképzelni, hogyan másztak fel itt sátrakkal és túlélő motyókkal megrakodva.

Itt csúszkáltunk lefelé, és igen, szakadék van mellette

Prédikálószék csúcsa terebélyes árnyékot vet a Visegrádi-hegységre, mi a sötét oldalon baktatunk. Utunkat végig gyönyörű kilátók szegélyezik, a napos domborulatok elérhetetlennek tűnnek. Árpád trónja, Felkiáltójel, Függőkő, Bunkó, Szélestorony és Nagytuskó, azaz a híres Vadálló Kövek mentén többször is megállunk, hogy magunkba szívjuk a panorámát. A kopasz fákkal tűzdelt hólepte dombok, mint egy puha, bojtos szőnyeg, úgy terülnek el alattunk.

Bunkó és Nagytuskó között. Vagy fordítva?

A sziklaóriásokat hátunk mögött hagyva sikeresen leereszkedünk a meredek részeken, a Szőke-forrásnál bukkanunk ki. Az egyik pihenőhelyen leülünk, megisszuk a maradék forralt bort. Talán a fáradság, talán az átázás miatt van, de kezdünk nagyon fázni. Szerencsére a nap már elég magasan jár ahhoz, hogy a hegy árnyéka visszahúzódjon, és feltöltekezzünk egy kis D-vitaminnal a közeli tisztáson.

A jól megérdemelt napozás

Már látjuk a falut, a kéményekből szelíden gomolyog a füst, a távolban kutyák ugatnak, felzúg egy flex. Falusi idillbe csöppenünk. Szabi kisgyerekként sokszor kirándult erre, az őszi gombászások, a kirándulások a Rám-szakadékba vagy Prédikálószékre mindig Dömösön kezdődtek vagy végződtek. Dömös amolyan eszményi falu volt számára, amilyenben, úgy képzelte, egyszer majd élni fog.

Jó reggelt, Dömös!

A hazafele úton át is böngésszük a környéken kiadó ingatlanokat, de nem találunk semmit. A Dunakanyarba költözés gondolata azonban később sem hagy minket nyugodni... Ez viszont már egy másik történet.

Ha kíváncsi vagy, merre járunk, kövess minket Facebookon és Instagramon is!