A Tisza, a Szamos, a Túr, a Kraszna és megannyi folyó fonja hálóját a szatmári síkságon, mely a nagy vízrendezések előtt lápok, mocsarak és dzsungelgyümölcsösök misztikus vidéke volt. A Szamos mentét valóságos szilvaerdők övezték, a temérdek féle-fajta szilvából pedig többnyire lekvár készült – a cibere-illat menetrendszerűen érkezett a szeptemberi széllel a szatmári falvakba.

Az ősz első hetei itt még ma is a lekvárfőzésről szólnak, melyhez idén Panyolán kapcsolódtunk, és itt meséltünk róla: Lekvárország – Szatmár, 1. rész

Vár a túlpart, vár Olcsva

És most vissza a folyókhoz! Panyolát, szatmári kirándulásaink kiindulópontját keletről a Tisza, nyugatról a Szamos határolja. A falun egy út vezet keresztül észak-déli irányban, és ha északnak indulunk, az első településen, Olcsvaapátiban ismét a Szamosba ütközünk. Híd nincs, van viszont kézi hajtású komp, ami átvisz a szemközti Olcsvába. A komp télen-nyáron mindennap közlekedik, napkeltétől napnyugtáig folyamatosan teszi a fordulókat. Mi naponta háromszor biztosan átkelünk vele – nem lenne muszáj, de bevallom, nagyon élvezzük – és tíz percnél többet egyszer sem kell várnunk. Persze ha várni kéne, az sem lenne baj, az időnk több is, lassabb is. 

Elég alacsony a vízszint, a révésznek nincs könnyű dolga

A komp is takaros, rendezett: napsütés, lóca, muskátli, vízparti panoráma – mi kell még?

A komp oldalához kötve egy ódon mentőcsónak himbálózik, nehéz elképzelni, hogy valaha is üzembe kellett helyezni. Használtátok már? – kérdezem a révészt. Nem nagyon – mondja, majd rákönyököl a korlátra. A sanda mosolyából azonban tudjuk, hogy itt még valami jönni fog. Bár egyszer kellett – veti oda még mindig a távolba meredve, mi pedig bátorítóan mosolygunk. Egyszer a polgármester kocsiját kellett kihalásznunk a Szamosból. Ez az! Miért, mi történt vele? – tesszük fel a nyilvánvaló kérdést, mire ránk néz és már széles vigyorral válaszol. Ráhajtott a kompra az egyik oldalon, aztán le a kompról a másik oldalon, bele a Szamosba. Ő még pont ki tudott ugrani – lendül bele, majd fel is teszi a koronát a történetre. Egy ezerötszázas zsigulija volt, 300 méterrel lejjebb halásztuk ki Szamosból.

Olcsvától és az egykori polgármester (el)ázásának helyszínétől távolodva utunk Vásárosnaményon keresztül vezet tovább, amit bár most nincs időnk tüzetesebben megnézni (mert vár a középkori templomút!), az elsőre is látszik, hogy egy nagyon takaros, barátságos kisvárosról van szó. Egy dolog miatt azért mégiscsak megállunk itt. Tiszai halászlevet kóstolunk a Winkler Ház egyébként meglepően kiemelkedő repertoárjából. És amit itt ettünk: igen, pontosan ezt értjük tiszai halászlé alatt! Erősen ajánlott.

A mezítlábas Notre Dame és a mosolygó szentek

A Középkori Templomok Útja három országon keresztül vezet: Szabolcs-Szatmár-Bereg megyét, az ukrajnai Kárpátalját és a romániai Szatmár megyét hálózzák be azok a középkori, kisméretű református templomok, melyeket elkerültek a tatárok, törökök és más viharok. Többségükben a 13-14. században épültek, égbenyúló gótikus tornyokat és barokkos aranyangyalkákat itt nem, de emberléptékű belmagasságokat, puritán freskókat, fából faragott szószékeket és tulipános mennyezetet viszont annál inkább találunk.

Ajtót nyitottunk a középkorra

A több mint 90 templom közül mi a csarodait és a tákosit nézzük meg. A templomokat általában zárva tartják, de az ajtókra mindenhol ki van írva a templomgondnok telefonszáma, őt kell hívni, ha belül is körül szeretnénk nézni. Csarodára érve tárcsázzuk is Piroskát, aki kis időn belül megérkezik kezében a legnagyobb kulccsal, amit valaha láttunk. Persze ő rutinosan forgatja, könnyedén nyitja a kékre mázolt faajtót, és már mosolyognak is ránk a szentek a falról. A csarodai templom falát ugyanis jókedélyű apostolok freskói díszítik, melyek néhány évvel ezelőttig évszázadokon keresztül bújkáltak a vastag vakolat alatt. Még az Árpád-korban kerülhettek a falra, a reformáció idején viszont tilos volt az emberábrázolás, ezért le kellett őket fedni, a falakra ekkor festették a népies virágmintát. A templomot ma is használják, vasárnap reggel mise van, és temetési vagy esküvői szertartásokat is tartanak itt. Sajnos előbbit gyakrabban.

Baloldalon mosolyognak a szentek

Tákoson már nem ilyen könnyed a bejutás. Viola néni nem veszi fel elsőre a telefont, de nem akarunk rögtön továbbállni, és kihagyni a tákosi templomot, avagy a mezítlábas Notre Dame-ot. Ekkor látjuk meg a szemközti ház falán a táblát: vasalt tarja, jobbra nyíl, és kisvártatva már a Baráth nővérek kerti vendéglőjében a búbos kemencének dőlve, pálinkát majszolva próbáljuk Viola nénit elérni. Juditka és Margit olyan helyi, szatmári specialitásokat készítenek, mint például a tengeri darás töltött káposzta, ami rizs helyett kukoricakásával készül, vagy mint a már említett vasalt tarja, amit tényleg egy régi szenes vasalóval vasalnak jól átsültté. Mi egy harmadik helyi finomságot kóstolunk, a tarkedlit (Panyolán úgy ismerik, lapótya), ami élesztős palacsintatésztából készül. Naná, hogy szilvalekvárral esszük!

Sülnek a tarkedlik

Fogynak is

Na jó, nem csak szilvalekvárral esszük, hanem barackkal is (ez már a repeta)

Közben Viola néni is felveszi a telefont, és egy csoporthoz csatlakozva megnézzük a tákosi templomot, ami annyiban azért kilóg a középkori templomok sorából, hogy nem a középkorban, hanem a 18. században épült Mária Terézia idején. A katolikus császárnő megtagadta a reformátusoktól a téglát és a követ, ezért sárból és fából építették, a sárhoz pedig tapadt a név is: így lett Tákos temploma a mezítlábas Notre Dame.

Viola néni mesél

Ennek a kicsiny templomnak a mennyezetét 58 kézzel festett, tulipános fakazetta borítja. A tulipán, mint női motívum, a fényt, a szeretetet, a születést, a megújulást és a természet örök körforgását is jelképezi, egyik legfontosabb és legősibb szimbólumunk, mely lépten-nyomon megelevenedik Szatmárban. Ott van a kerítésen, a tányéron, az asztalon, a szőttesen és ott van a templom falán – az élet minden színterén jelen van, és tényleg működik: valahogy olyan derűssé, könnyűvé, szeretettelivé varázsolja a világot körülöttünk.

A tulipán, mint ősi magyar népművészeti jelkép felbukkanása igen valószínű bárhol Szatmárban 

Szárazon születtem, a vízre jutottam, ez nékem a temető helyem

Élet nincs halál nélkül – következő állomásunk a szatmárcsekei temető, és egy seregnyi ember alakú csónak. Vagy csónak alakú ember. Nehéz eldönteni, de a szatmárcsekei temetőben a tölgyfából faragott, kenu formájú, emberi vonásokkal felruházott fejfák mint több száz totemoszlop, úgy magasodnak ki a földből, és néznek mind egyirányba, Nyugat felé. És bár olyanok, mintha az ősidők óta itt állnának, valójában nem tudjuk, mióta, és azt sem, hogy miért. Van, aki szerint finnugor temetkezési szokás, mások szerint azért, mert amikor a Tisza áradt, csak csónakkal lehetett megközelíteni a temetőt, de olyat is hallottunk, hogy a halászokat régen a csónakjukkal együtt temették el.

A testek Kelet, a fejfák Nyugat felé néznek

A híres református sírkertben ma több mint 600 fejfa áll, ennek nagyjából a felét a temető mellett lakó Pista bácsi készítette az elmúlt 45 évben. Ma már nem ő faragja ki őket, két fiatal asztalosmester kezét dicsérik a legújabbak, de a feliratokat továbbra is ő vési bele. Mindegyik felirat az ABFRA, azaz A Boldog Feltámadás Reménye Alatt rövidítésével és a Béke Poraira mondattal végződik. A kettő lélekemelő keretbe foglalja az elhunyt nevét, hogy hány évet élt, ebből hányat párban, a társa nevét, és egy rövid idézetet vagy inkább üzenetet az utókornak. A temetőnek ettől a fajta uniformizációtól egy nagyon érdekes, sajátos hangulata van. Egyrészt a kő hiánya és a sok fa is egyfajta melegséget áraszt, másrészt az, hogy minden fejfa egyforma, nagyon pozitív üzenetet hordoz. Nem számít, férfi vagy nő, felnőtt vagy gyerek, szegény vagy gazdag, a túlvilágon mindenki egyenlő. 

Pista bácsit sajnos nem sikerül elcsípnünk, de feleségével, Margó nénivel találkozunk a temető melletti ajándékboltban, a Kisházban. A boltban minden tárgyat Pista bácsi faragott, és a csónakalakú fejfák miniatűr másai is kaphatók itt, bár nekem kicsit bizarr a fejfa, mint szuvenír. Margó nénivel is beszélgetünk a fejfák eredetéről, kíváncsiak vagyunk, vajon melyik elméletben hisz, de végül egy sokkal sarkallatosabb kérdést feszegetünk: hova tűnt a halászat Szatmárcsekéről? A sok folyó, a csónakfejfás temető mind-mind azt sugallják, hogy itt bizony még a legyet is halászhálóval fogják, ennek ellenére nem csak halászat nincs, jóformán halat venni is szinte lehetetlen.

Margó néni és a Kisház 

Őrölj, malom, őrölj!

Szatmárcsekét, ahol egyébként Kölcsey a himuszt írta, közrefogja Nagyar, ahol Petőfit a Tisza ihlette meg, és Túristvándi, a jellembeli kohó, ahol pedig Móricz koptatta az iskolapadot. Ezek az irodalomra mágikus hatással lévő falvak a Túrra felfűzve követik egymást, melynek heves folyása nem csak az írók tollát, hanem számos malom kerekét forgatta régen. Ennek az eltűnő világnak ma már egyetlen képviselője áll csak, a Túristvándi vízimalom, mely Európában egyedülálló módon még ma is működik. A vízimalom, ez a mesebeli, ősi gépezet olykor-olykor beindul, és a liszttől fehér deszkák a tanúi, hogy három óriási hajtókereke még ma is őröl.

A Túr kis tóvá dagadt a vízimalom környékén

A kerekek, amik naná, hogy a maguk malmára hajtják a vizet

Megmaradásában nagy szerepe volt a helyieknek, és annak az összefogásnak, amely nem engedte, hogy a malmot, mint a többit, széthordják. Ahogy a malomnál, úgy a templomoknál, a temetőnél és a rendezett falvaknál is végig azt érezzük, hogy az emberek itt nem elvesznek, hanem ahogy csak lehet, hozzátesznek nem csupán a természetes, hanem az épített környezetükhöz is.

A vidéket általánosan sújtó problémák, mint a munkalehetőségek hiánya, a falvak elnéptelenedése azonban itt is jelen vannak, és ezért sokan a régi világ utolsó tündéri mezejének, ennek a romlatlan, érintetlen tájnak olyan 20-30 évet adnak még ebben a formájában. Szerencsére néhány lelkes, messziről érkezett, itt letelepült fiatal, és sokan a helyben maradottak közül is azért dolgoznak, hogy ez a 20-30 év minél több lehessen. Ti pedig, ha tehetitek, fedezzétek fel mielőbb Szatmárt! 

Kipróbált, ajánlott helyek

Szállás: Fogadó a Két Kecskéhez
Étel-ital: Winkler Ház, Baráth Fogadó, Panyolai Szilvórium, Rézüstben főtt panyolai lekvárok 
Látnivaló: Csarodai templom, Tákosi templom, Szatmárcsekei temető, Túristvándi vízimalom
Piac: Fehérgyarmat 

Viszlát, Szatmár, jövünk még!

És végezetül egy kis Petőfi és az ő Tiszája:

"Nyári napnak alkonyúlatánál
Megállék a kanyargó Tiszánál
Ott, hol a kis Túr siet beléje,
Mint a gyermek anyja kebelére." 

Ha kíváncsi vagy, merre járunk, kövess minket Facebookon és Instagramon is!