Nyolcvanhét, Badacsonytomaj. Lalibácsi, fogjál nekem sült halat! – idétlenkedtem négy évesen a Balaton partján az egykori momüdülőben. Két hetet minden nyáron ott töltöttünk akkoriban (meg még két hetet Akarattyán az áprilisnégyben), pancsolás, vízibiciklizés, gumimatracozás, halpucolás, sprehenzi, no meg a fokhagymás-sajtos-tejfölös – ezek maradtak emlékül a badacsonyi nyarakból.

Azóta eltelt 30 év, és pár gyors vizittől, hétvégi elhajlástól eltekintve, nem töltöttünk egy-két napnál többet a Balaton-felvidéken mostanáig. A gyermekkor közben tovaszállt, momüdülő sincs már – helyette ökopiac, tanúhegyek, káli gasztronómia, kőtenger, velős pirítós, levendula, mammutfenyő és kéknyelű várt ránk szeptember végén a Badacsonyban.*

#ökopiac

Hatnapos kiruccanásunk kezdetét vasárnapra tesszük, hogy még elcsípjük a Káptalantóti Liliomkert Piacot, és betárazzunk egy hónapra egy hétre elegendő élelmet. A piac hivatalosan délután kettőkor zár, de ha rossz idő van, már dél körül alig találni nyitott pultot. Mi délben érkezünk, szerencsére verőfényes napsütésben és legalább 25 fokban, így még szinte mindegyik árus kint van, de persze érdemes ennél sokkal korábban érkezni.

A piac nem olcsó, de Budapestnél még így sem drágább. Élelmiszerek tekintetében első osztályú, de nem csak azért érdemes ellátogatni. Díszmotyók, ékszerek, konyhai holmik és minden egyéb, hasznos vagy haszontalan is beszerezhető itt – még akár tibeti hangtál is, ha erre rezdül a szív. Mi a régi bútorok között időzünk hosszabban: fiókos asztalka hatezer, tulipános láda nyolcezer. A többségük felújításra szorul, de árban legalább jóval alatta maradnak a budapesti és környéki régiségkereskedéseknek, úgyhogy aki ilyesmiben utazik, itt érdemes körülnéznie. Piacozás előtt, után, közben pedig a Káptalantóti Kemencésház a tuti befutó: a langalló, avagy kenyérlángos (tényleg) melegen ajánlott!

A táblán a felirat: "Adózzunk egy perces néma csenddel azon gyümölcsök emlékének, amelyek lekvárként végezték."

#tanúhegyek

Bázisunkat Badacsonytördemicre tesszük, Szabi egyik barátjának édesanyjánál, a Gitta Vendégházban szállunk meg. Imádnivaló kis hely: borostyánnal benőtt vitorláshajó a kertben, tágas nappali, kényelmes ágyak! A legjobb része pedig a veranda, ahol a piaci szajréból csapott villásreggelik közepette pihentetjük álmos szemeinket a Badacsony kerekded domborulatain. Már az első nap rájövünk, hogy napfelkelte-mustrához nem kell reggel ötkor felülnünk az ágyban, mint a jancsiszög – van vagy félnyolc, mire felhasal a napkorong az öreg Badacsony tetejire.

A Gitta Vendégház Badacsonytördemicen

Azért nem minden reggel verandázunk. Egyik reggel például nyakunkba vesszük a Badacsonyt, vagyis inkább ő minket, és a Harangozó Börc mondájának nyomába eredünk. Bevallom, mi nem számoljuk, mert mások már megtették előttünk, de a Bujdosók Lépcsőjének 464 fokán keresztül vezet fel az ösvény. A hegy délnyugati végében találjuk meg a levegőbe kinyúló sziklapárkányt, amit a legenda szerint ha kalapáccsal megütnek, úgy kondul, mint a harangok. Innen a név is, ilyenkor mondják azt, hogy szól a Harangozó Börc. Kalapács híján némán szívjuk magunkba a látványt és a D-vitamint.

A Badacsony kövei

Egy másik reggelen a Szent György-hegy bazaltoszlopokon nyugvó hatalmas vállaira kapaszkodunk fel. Utunk szőlőskerteken vág át, melyekre a hajnali napfény hint földöntúli színeket, az ösvényt szegélyező aprócska kápolnák pedig csak fokozzák a misztikus hangulatot. A hegy tetején lévő kilátópontból végignézzük, ahogy ébred az élet a Tapolcai-medencében, és egy kicsit hátra is dőlünk: három balatoni tanúhegyet már megmásztunk! (A harmadikat, Csobánchegyet néhány hónappal korábban pipáltuk ki.) Mondjuk, ki számolja?

A Szent György-hegy kövei: bazaltorgonák

#kőtenger

A hegymászás jó dolog, persze az is mértékkel, és a Káli-medence szerencsére az a hely, amelynek a lankásabb részein is klassz élmények várnak: ott van például a Kővágóörs határában elnyúló kőtenger! A két káli kőtenger közül ez a kisebbik – a Szentbékkállai a nagyobbik –, és volt olyan szerencsénk, hogy teljes exkluzivitásban, csak magunk voltunk a terepen. A köveket régebben bányászták itt, malomkövek készültek belőlük, ma pedig Európa-szerte híres geológiai értékek, amelyeken isteni érzés elterülni egy kora őszi napsütéses délutánon. Melegek és kényelmesek.

Kővágóörs kövei

#levendulamánia

A Balaton-Felvidéken úton-útfélen levendulába botlunk: ott van a kertben, ott van a szörpben, ott van a sajtban és ott van a rozéfröccsben is. A tihanyi őslevendulás mellett Monoszlón, Dörgicsén, Kékkúton és Füreden is találunk nagyobb levendulamajorokat a Balaton mentén. Mi az ezeréves felsődörgicsei ikertemplom romjainak lábánál fekvő Levendáriumot nézzük meg.

A dörgicsei majorba – ha éppen nem nyár van – előre be kell jelentkezni telefonon. Szeptember vége nem tipikusan levendulázós időszak, a levendula április végétől nyílik, a júniusban kezdődő teljes virágzás pedig akár hetekig is eltart, ha nincs extrém hőség. Azért a kora őszi másodvirágzás is szép! A majornak csak egy része nyitott a látogatók előtt, és bár a tövek többsége már le van aratva, azért lehet találni kisebb-nagyobb levendula-szigeteket, amik egy jól eltalált látószöggel úgy mutatnak a fotókon, mintha egy több hektáros levendulamezőn bóklásznánk.

#mammutfenyő

És most vissza Badacsonyba, bébi mammutfenyőt nézünk! Badacsonyörs egyik magával ragadó látnivalója a hegyoldalban fekvő Folly Arborétum, melyet a Szőlő út felől gyalog, a Csendes Dűlő Szőlőbirtokon keresztül vezető földúton közelítünk meg. A birtokon mindenki szüretel, így nem tudjuk megkóstolni az amúgy sokat méltatott Csendes Dűlő bort.

Szüret a Csendes Dűlő Szőlőbirtokon

Az arborétum bejáratában békebeli látvány fogad: asszonyok válogatják és tisztítják a frissen szüretelt csipkebogyót a százéves cédrusok árnyékában. A kisházban váltunk egy belépőjegyet, mellé egy üveg bort két pohárral, és elindulunk felfedezni a birtokot.

Az arborétum történetének kezdete négy generációval ezelőttre nyúlik vissza, dr. Folly Gyula pécsi orvos váltotta valóra a Kisörsi hegy mesés mediterrán kertjének vízióját. A különleges fákat és növényeket külföldről hozatta, amelyek többsége megszenvedte a hidegebb klímát, így ma főként a megmaradt ciprusok és cédrusok uralják a hegyoldalt. A birtokon ma a dédunokák viszik tovább a tradíciót, és az arborétum egy borászattal is kiegészült.

Hegyi mamutfenyő, még baba!

Kezünkben a Folly borászat budai zöldjével az egyik hangulatos filagóriát vesszük célba. A kilátás több mint pazar, de a hatalmas part menti fűzfák annyira mélyen gyökereznek a Balaton-parthoz társított emlékképeinkbe, hogy kissé ambivalens érzések fognak el a fenyőkkel tarkított panoráma láttán. Az biztos, a Folly Arborétum egy külön kis világ: amennyire Balaton, annyira nem is – egy nyugodt éden a nyüzsgő part fölött.

Kilátás borral 1.

#kéknyelű

Szeptember van, szüret. Azt gondoltuk, a Badacsony ilyenkor még nagyon él, vagy ilyenkor él igazán, a bortermelés, borkultúra kiemelt időszaka megmutatkozik a programokban és a vendéglátásban is. A valóságban viszont az éttermekben, pincészetekben ilyenkor már szinte megáll az élet, mindenki a szőlőkben dolgozik. De az is lehet, hogy mi próbálkozunk rosszkor, és csak az őszi hétköznapokra jellemző az általános pangás, hétvégéken még mindig nagy a nyüzsgés. Mindenesetre az őszi Balaton túl a bazársoron, túl a lángossütőkön sokkal több mindent tartogat, mint ami a Balatonról kialakult sztereotípiáinkban él.

A seregélyek sűrű fekete felhőben érkeznek a szőlőkre, ki kolomppal, ki hálóval védekezik ellenük

A badacsonyi hegyen a Laposa Birtok például állja az őszi sarat – a pincészetet nemcsak borai, hanem a csodás panoráma miatt is érdemes felkeresni. A Laposában már nem először járunk, és mint ahogy máskor is, most is kéknyelűt kortyolgatunk. A kéknyelűről sokan asszociálnak vörösborra, de valójában fehér szőlőből készül, csak a levele nyele kék árnyalatú. Ez a szőlőfajta a világon egyedül Badacsonyban terem, mindössze 30 hektáron, és mivel elég szeszélyes a hozama, igazi presztízsbornak számít. A helyi borászok úgy tartják, hogy ha valaki igazán szeretné megismerni a régiót, a kéknyelűvel érdemes kezdenie.

Kilátás borral 2.

#velőspirítós

Ha balatoni velős pirítós, akkor mindenki a füredi hatlépcsősre esküszik, mi inkább a Gyulakeszi Autós Pihenőig zarándokolunk érte. Az autós pihenő története egy lakókocsiból indult – amolyan üvegtigris-szerűre gondoljatok –, mára pedig nádfedeles, kerthelyiséges büfévé nőtte ki magát Gyulakeszi határában. A sikersztoriban számottevő szerepe volt a velős pirítósnak is, melyet mindenféle faksznitól mentesen egy vastagon szelt fehér kenyéren tálalnak, az avantgárd ízléssel rendelkezők számára pedig omlós sajtos verzióban is elérhető. Az egyhetes badacsonyi körutazgatás során véletlenül többször is Gyulakeszin vezet át utunk, szóval tapasztalatból mondjuk: szerdán mindig zárva van!

Azt még nem tudjuk, hogyan lehet elegánsan enni

#káligasztronómia

A legkálibb Káli faluban, Köveskálon is belevetjük magunkat az izgalmas gasztrokalandokba. A Balaton-felvidéki község helyén egykoron az ország legnagyobb ősmandulása terpeszkedett, és bár ma már kisebb területen, de a falu alatt és a falu kertjeiben még mindig ott nyújtóznak a göcsörtös, öreg mandulafák. A gyümölcsfák adnak egyfajta alaphangulatot a településnek, a teret körbelengő parasztromantikához pedig sokat hozzátesznek az épületek is. A felújított parasztházak formavilága őrzi a múltat és az olykor paraszti nyerseséget, de a különböző tervezési, kivitelezési megoldások már a modern világról is árulkodnak.

A falu főutcáján egymást érik a különleges éttermek és borászatok, nekünk a régi, lepukkant kocsmából csodaszépen felújított MI A KŐ-re esik a választásunk, mely étterem, borbár és galéria egyben. A napi ajánlatból választunk, Szabi meleg céklalevest, én paradicsomlevest juhtúrógombócokkal, másodiknak pedig mindketten bőrén sült fogasfilét választunk. Az alapanyagok helyiek, idény-jellegűek, és szerencsére az ételek nincsenek túlgondolva, egyszerűek, finomak és igényesek.

Köveskál kövei: a MI A KŐ közvetlenül nyitás után

Amikor Köveskál gasztro-fenoménjairól esik szó, a Pipacs kimarad a sorból. A falu határában lévő csárda jellegű étterem eléggé megosztja a véleményeket, de nekünk csak jó tapasztalatunk van vele. Igaz, az étlapot kis post-iteken kapjuk (éppen étlapváltás van), de a tündéri felszolgálólány nagyon segítőkész, a halászlé szerfelett finom, a kert pedig nagyon barátságos, úgyhogy aki Köveskálon jár, és könnyebb pénztárcára szabott, de azért finom ebédre vágyik, annak a Pipacs jó választás lehet. 

A Pipacs Köveskál határában

Ennyi fért bele hatnapos Balaton-felvidéki kiruccanásunkba, mely bár nagyon tartalmas volt, ennyi idő tényleg csak arra elég, hogy a (jó köves) felszínt kapargassuk. A majd' egy hét alatt napról napra erősödött bennünk egyfajta jól eső érzés: Európához tartozunk. Szerepe volt ebben a tájnak, a bornak, az ételeknek és az embereknek, ugyanúgy a helyieknek, mint a gyüttmenteknek (vagy ahogy itt nevezik őket, bebíróknak), hogy mindenféle hozzáadott giccstől mentesen őrzik a múltat, ugyanakkor beengedik és tájba illesztik a jövőt.

* Két évvel ezelőtt pont ilyenkor jártunk a Káli-medencében és a Badacsonyban, ez az írás is akkor született, csak akkor még blogunk nem volt, ahol megjelenhetett volna. 

Kipróbált, ajánlott helyek

Szállás: Gitta Vendégház
Étel-ital: Káptalantóti Kemencésház, Laposa Birtok, Folly Borászat, Miakő, Pipacs, Gyulakeszi Autós Pihenő 
Piac: Liliomkert
Látnivaló: Bujdosók Lépcsője, Szent György-hegy, Levendárium, Kővágóörsi kőtenger, Folly Arborétum

Ha kíváncsi vagy, merre járunk, kövess minket Facebookon és Instagramon is!

Néhány hete a nagymarosi régiségkereskedőnél lomiztunk, és egy régi túrabot akadt a kezünkbe. Szépen megmunkált, mogyorófából faragott sétabot volt, és azok a fémjelvények sorjáztak rajta, amiket a turistaállomásokon lehetett beszerezni a két világháború közötti években.

Szabi nagypapájáé pont ilyen volt, sokszor mesélt róla, a cipősdoboz fölött lógott a falon. A több tucatnyi fémplecsnit a nagypapa erdei menedék- és kulcsosházakban gyűjtötte országszerte – ez a bot természetjárásainak állított egyfajta emlékkönyvet. Szabi tőle örökölte a természet iránti rajongását, és még valamit. A nagypapa vándorszívét is.

Közös túrázásaink során sokszor éreztem úgy, mintha ő egy afféle túrarobot-üzemmódba kapcsolna – ütemesen fújtatva, kérlelhetetlenül kaptatott felfelé. A bot kapcsán azonban megértettem, szó sincs itt erőltetett menetről, a vándorszív az, ami hajtja őt keresztül a hegyeken. És bár nekem ilyenem nincs, végül én is megtaláltam a magam jóval szerényebb motivációját a túrázáshoz: a babgulyást. És ezt a csúcson kell elkezdeni.

Kilátók és babgulyások története következik tehát, három részben elmesélve.

Ködlesen

2017. január. Szabi már napok óta a Prédikálószék webkameráját csekkolja: a Dunakanyarban sűrű köd gomolyog a folyó felett reggelente. A hajnalban menetrendszerűen érkező különleges időjárási képződmény tényleg földöntúli látvány még a kamera lencséjén keresztül is, ezért érzem, a dolog elkerülhetetlen. Meg fogjuk nézni élőben is.

Ezt a képet évekkel ezelőtt készítette Szabi a Dunakanyar másik oldaláról, Hegyestetőről, erre számítunk most is

A túrát egy szombatról vasárnapra virradó éjszakára tervezzük, és szinte biztosak vagyunk a dolgunkban: aznap is gomolyogni fog a köd. A cél, hogy napfelkeltére megérkezzünk Prédikálószékre, mert az időjárástól is függ, meddig tart ki. Van, hogy akár délig, de van, hogy a gyorsan felmelegedő levegő miatt korán szertefoszlik.

Ha nekem valaki pár éve azt mondja, hogy egyszer januárban, éjszaka fogok túrázni a Pilisben, biztosan azt gondolom, százemeletes tévedésben van. A megelőző napokban is aggaszt hajnali túránk gondolata, nem lesz-e csontig hatoló hideg, mi lesz, ha eltévedünk, ha megrekedünk valahol, és egyáltalán minek megyünk? És mégis, január 22-én hajnalban ott vagyunk Dobogókőn állig begombolkozva, menetkészen.

Dobogókőre még előző nap felmegyünk, hogy a csonka éjszakát a Báró Eötvös Loránd Menedékházban töltsük. A szállást előre egyeztetjük, a telefonban elmondják, ha időben érkezünk, még van esély rá, hogy kapjunk meleg ételt. A több mint két órás utazást követően már este van, mire odaérünk. Kicsit izgulunk, hogy a konyhán maradjon még nekünk valami vacsorára való, de házigazdánk meleg szívvel és meleg babgulyással fogad minket. Megbeszéljük éjszakai indulásunk részleteit, és bár próbáljuk mentesíteni a korai kelés alól, ő megnyugtat, emiatt ne aggódjunk, egyébként is lenne dolga hajnalban.

A menedékház nappal

A babgulyás mellé forralt bort is kapunk, pár szót még beszélünk, majd magunkra hagy minket az ebédlőben. Itt tényleg mesélnek a falak: régi sílécek, túrabotok, vadásztrófeák, fekete-fehér fotók és hajdani túratérképek repítenek a múltba. A régi menedékházaknak van egyfajta sajátos, meleg hangulata, amit az egymásnak kilincset adó, nyüzsgő túrázók, a bakancsok dobogása és a forró, gőzölgő italok egyvelege teremt. És ezt úgy is érezni, hogy csak mi vagyunk itt.

Nekiesünk a babgulyásnak. Sűrű, forró, testes. Épp, ahogyan szeretjük. Kint, az udvaron főzték bográcsban, nem spóroltak a hozzávalókkal. Nem véletlen, hogy még télen is százak zarándokolnak fel hétvégente Dobogókőre a havas udvaron rotyogó halászléért, pörköltért vagy babgulyásért, ugye.

Pár hete mi is visszamentünk, ezúttal nem túrázni, csak a babgulyást dokumentálni

Ki korán kel, rántottát lel

A babgulyás után még belekezdünk egy kanasztapartiba, amit nem fejezünk be. Lehet, hogy a kései óra, a kiadós vacsora vagy a forralt bor az oka, de már leragadnak a szemeink, ezért a lefekvés mellett döntünk.

A menedékházban tágas, kétágyas szobát kapunk, a tetőtérben. Nemrég újíthatták fel, barátságos és tiszta, igazi erdei lak hangulatot áraszt. A sötét ablakon keresztül is látszanak a hatalmas tölgyek körvonalai, ha nagyon fülelünk, halljuk az erdőt. Mimi kutyánk keresi a szoba legkényelmesebb helyét, végül az ágy alá kuckózik be. Mi is lefekszünk.

Az elalvás nem megy egykönnyen, gúzsba köti gondolatainkat a másnapi koránkelés. Épphogy álomba fordulunk, a vekker már csörög. Szemünk kipattan, az órára nézünk, időben vagyunk. Némán készülődünk, egyszer-kétszer összenézünk, de nem mondjuk ki, ami mindkettőnk fejében motoszkál: még meggondolhatjuk magunkat.

Házigazdánk, ahogy előző este ígérte, tényleg velünk ébred, és mire összeszedelőzködünk, már rántottával vár minket. Talán a meleg reggeli az oka, talán a vendégszerető közeg, de valahogy elszáll minden aggodalmunk. Még rámelegítünk a termoszba bekészített forralt borra, megisszuk az utolsó korty kávét, és nekiindulunk a két órás túrának.

Ahogy távolodunk Dobogókő utcáitól, és hatolunk egyre beljebb az erdőben, a közvilágítást felváltja a Hold halovány fénye. A húszcentis, friss hó hangosan ropog a lábunk alatt, a fejlámpák alig néhány métert világítanak meg előttünk. Nem fázunk, a hideg inkább serkentőleg hat. A sötét, téli erdő sem félelmetes, pedig mindig hátborzongatónak képzeltem. Azonban itt és most, mélyen az erdőben és mélyen az éjszakában közel sem az. A nyugalom és a csend észrevétlenül mászik be a bőrünk alá.

Félelmetes? Ugyanmár!

Fehér pulikutyánk, Mimi lankadatlanul rója a köröket. Akkor él igazán, amikor túrázunk, őt is a vándorszíve hajthatja, ötször annyi távolságot biztosan megtesz, mint mi egy-egy út alatt. Akár több száz méterre is képes elkóborolni, és bár mindig visszatalál hozzánk, most inkább megkötjük.

A sötétben minden muflon fekete

Dobogókő egy kicsivel magasabban fekszik, mint Prédikálószék, így utunk jórészt lefelé vezet, de azért emelkedőkből is jut bőven. A túra magányosan telik, nem futunk össze senkivel. A már pirkadó éjszaka csendjét egyszercsak hatalmas robaj szakítja meg, előttünk 50 méterrel fekete árnyak nyargalnak keresztül az úton. A szarvasnál kisebbek, a vaddisznónál nagyobbak, úgyhogy annyiban maradunk, egy mufloncsordát láttunk!

A felkelő nap közben egyre erősebben világítja meg a horizontot, a fejünk fölül elbandukolnak a csillagok, a fák között pedig lassan utat törnek maguknak az első napsugarak. Sietnünk kell, ha időben meg akarunk érkezni. Mimit most már elengedjük, de az egyik fejlámpát azért a nyakára kötjük, hogy szemmel tudjuk tartani. Nekiiramodik, nyomát csak a lámpa villódzó fénye jelzi.

Közel vagyunk

Napfelkeltére megérkezünk Prédikálószékre. Már nem vagyunk egyedül. A kilátóban egy tíz fős társaság sátrazik, majd újabb túrázók érkeznek. Ködlesre. Prédikálószék webkamerái ugyanis nem csak minket babonáztak meg, a Dunakanyarban gomolygó ködfelhő ígérete másokat sem hagyott aludni ezen az éjszakán.

A nem köddé vált köd

A folyó felett úszó ködfelhő azonban ezen a reggelen elmarad. Helyette reggeli pára lepi be az ébredező Dunakanyart és a Börzsönyt: szemben Hegyestető, mögötte Nagy Hideg-hegy és Csóványos domborulatai nyújtózkodnak a felhők fölé, a távolban a Visegrádi vár sziluettje válik egyre élesebbé.

Korai madarak

A Dunakanyar Magyarország legszebb része – mondta nemrég egy kedves barátnőnk, és bár vitatkozni akartam vele, valami kevésbé kézenfekvővel túlszárnyalni, de tényleg nem tudok szebbet mondani. Völgyek, hegyek, erdők, folyók, takaros falvak, minden egy helyen, és akár lentről, akár fentről nézem, mindenhonnan lélegzetelállító. Prédikálószék panorámája egy kicsit azért első az egyenlők között.

A kilátóban éjszakázó társaság tagjai lassan ébredeznek, mi pedig elővesszük a termoszba csomagolt forralt bort, és szóba elegyedünk velük.

Ők minden télen egyszer a vadonban töltik az éjszakát, és ez náluk olyan hagyomány, amivel idén sem szakítanak az extrém hideg miatt. Dömös felől érkeztek, elszántságuk elismerésre méltó: a meredek, jeges lejtőt hatalmas túrazsákokkal a hátukon mászták meg, hogy az estét az erdőben egy tábortűz körül töltsék, a közel mínusz 10 fokos éjszakát pedig profi túrafelszerelések és prémium italok segítségével vészeljék át. Ha eddig bevállalósnak gondoltuk magunkat, most átlagos túrázóvá töpörödünk vissza.

Wellnes helyett

Szabi közben szorgalmasan fényképez, az ő emlékkönyvébe jelvények helyett fotók kerülnek. Mellette mások is lázasan kattogtatnak, ők is a gomolygó ködfelhő miatt jöttek fel ilyen korán a hegyre, de az ő csalódottságuk is gyorsan elszáll. Szabi ezért is szereti a természetfotózást: ha nem is sikerül azzal a képpel hazamenni, amit előre elképzeltünk, az útközben szerzett élmények és a kaland kárpótolnak.

A keze már kékül, de azért még csinál egy utolsó képet, majd még egyet. Elindulunk.

Bunkók mindenhol vannak

Vissza nem Dobogókő felé megyünk, hanem Dömösre. Az út rövidebb, de nehezebb: két kilométeren 500 m szintkülönbséget kell leküzdenünk. A hegygerincen meredek jeges-havas út vezet lefelé, itt-ott négykézláb kúszunk vagy a fenekünkön csúszunk, ami nem feltétlenül indokolt, de mi inkább biztosra megyünk. Sokat emlegetjük a sátrazós társaságot, egyre nehezebben tudjuk elképzelni, hogyan másztak fel itt sátrakkal és túlélő motyókkal megrakodva.

Itt csúszkáltunk lefelé, és igen, szakadék van mellette

Prédikálószék csúcsa terebélyes árnyékot vet a Visegrádi-hegységre, mi a sötét oldalon baktatunk. Utunkat végig gyönyörű kilátók szegélyezik, a napos domborulatok elérhetetlennek tűnnek. Árpád trónja, Felkiáltójel, Függőkő, Bunkó, Szélestorony és Nagytuskó, azaz a híres Vadálló Kövek mentén többször is megállunk, hogy magunkba szívjuk a panorámát. A kopasz fákkal tűzdelt hólepte dombok, mint egy puha, bojtos szőnyeg, úgy terülnek el alattunk.

Bunkó és Nagytuskó között. Vagy fordítva?

A sziklaóriásokat hátunk mögött hagyva sikeresen leereszkedünk a meredek részeken, a Szőke-forrásnál bukkanunk ki. Az egyik pihenőhelyen leülünk, megisszuk a maradék forralt bort. Talán a fáradság, talán az átázás miatt van, de kezdünk nagyon fázni. Szerencsére a nap már elég magasan jár ahhoz, hogy a hegy árnyéka visszahúzódjon, és feltöltekezzünk egy kis D-vitaminnal a közeli tisztáson.

A jól megérdemelt napozás

Már látjuk a falut, a kéményekből szelíden gomolyog a füst, a távolban kutyák ugatnak, felzúg egy flex. Falusi idillbe csöppenünk. Szabi kisgyerekként sokszor kirándult erre, az őszi gombászások, a kirándulások a Rám-szakadékba vagy Prédikálószékre mindig Dömösön kezdődtek vagy végződtek. Dömös amolyan eszményi falu volt számára, amilyenben, úgy képzelte, egyszer majd élni fog.

Jó reggelt, Dömös!

A hazafele úton át is böngésszük a környéken kiadó ingatlanokat, de nem találunk semmit. A Dunakanyarba költözés gondolata azonban később sem hagy minket nyugodni... Ez viszont már egy másik történet.

Ha kíváncsi vagy, merre járunk, kövess minket Facebookon és Instagramon is!

A Tisza, a Szamos, a Túr, a Kraszna és megannyi folyó fonja hálóját a szatmári síkságon, mely a nagy vízrendezések előtt lápok, mocsarak és dzsungelgyümölcsösök misztikus vidéke volt. A Szamos mentét valóságos szilvaerdők övezték, a temérdek féle-fajta szilvából pedig többnyire lekvár készült – a cibere-illat menetrendszerűen érkezett a szeptemberi széllel a szatmári falvakba.

Az ősz első hetei itt még ma is a lekvárfőzésről szólnak, melyhez idén Panyolán kapcsolódtunk, és itt meséltünk róla: Lekvárország – Szatmár, 1. rész

Vár a túlpart, vár Olcsva

És most vissza a folyókhoz! Panyolát, szatmári kirándulásaink kiindulópontját keletről a Tisza, nyugatról a Szamos határolja. A falun egy út vezet keresztül észak-déli irányban, és ha északnak indulunk, az első településen, Olcsvaapátiban ismét a Szamosba ütközünk. Híd nincs, van viszont kézi hajtású komp, ami átvisz a szemközti Olcsvába. A komp télen-nyáron mindennap közlekedik, napkeltétől napnyugtáig folyamatosan teszi a fordulókat. Mi naponta háromszor biztosan átkelünk vele – nem lenne muszáj, de bevallom, nagyon élvezzük – és tíz percnél többet egyszer sem kell várnunk. Persze ha várni kéne, az sem lenne baj, az időnk több is, lassabb is. 

Elég alacsony a vízszint, a révésznek nincs könnyű dolga

A komp is takaros, rendezett: napsütés, lóca, muskátli, vízparti panoráma – mi kell még?

A komp oldalához kötve egy ódon mentőcsónak himbálózik, nehéz elképzelni, hogy valaha is üzembe kellett helyezni. Használtátok már? – kérdezem a révészt. Nem nagyon – mondja, majd rákönyököl a korlátra. A sanda mosolyából azonban tudjuk, hogy itt még valami jönni fog. Bár egyszer kellett – veti oda még mindig a távolba meredve, mi pedig bátorítóan mosolygunk. Egyszer a polgármester kocsiját kellett kihalásznunk a Szamosból. Ez az! Miért, mi történt vele? – tesszük fel a nyilvánvaló kérdést, mire ránk néz és már széles vigyorral válaszol. Ráhajtott a kompra az egyik oldalon, aztán le a kompról a másik oldalon, bele a Szamosba. Ő még pont ki tudott ugrani – lendül bele, majd fel is teszi a koronát a történetre. Egy ezerötszázas zsigulija volt, 300 méterrel lejjebb halásztuk ki Szamosból.

Olcsvától és az egykori polgármester (el)ázásának helyszínétől távolodva utunk Vásárosnaményon keresztül vezet tovább, amit bár most nincs időnk tüzetesebben megnézni (mert vár a középkori templomút!), az elsőre is látszik, hogy egy nagyon takaros, barátságos kisvárosról van szó. Egy dolog miatt azért mégiscsak megállunk itt. Tiszai halászlevet kóstolunk a Winkler Ház egyébként meglepően kiemelkedő repertoárjából. És amit itt ettünk: igen, pontosan ezt értjük tiszai halászlé alatt! Erősen ajánlott.

A mezítlábas Notre Dame és a mosolygó szentek

A Középkori Templomok Útja három országon keresztül vezet: Szabolcs-Szatmár-Bereg megyét, az ukrajnai Kárpátalját és a romániai Szatmár megyét hálózzák be azok a középkori, kisméretű református templomok, melyeket elkerültek a tatárok, törökök és más viharok. Többségükben a 13-14. században épültek, égbenyúló gótikus tornyokat és barokkos aranyangyalkákat itt nem, de emberléptékű belmagasságokat, puritán freskókat, fából faragott szószékeket és tulipános mennyezetet viszont annál inkább találunk.

Ajtót nyitottunk a középkorra

A több mint 90 templom közül mi a csarodait és a tákosit nézzük meg. A templomokat általában zárva tartják, de az ajtókra mindenhol ki van írva a templomgondnok telefonszáma, őt kell hívni, ha belül is körül szeretnénk nézni. Csarodára érve tárcsázzuk is Piroskát, aki kis időn belül megérkezik kezében a legnagyobb kulccsal, amit valaha láttunk. Persze ő rutinosan forgatja, könnyedén nyitja a kékre mázolt faajtót, és már mosolyognak is ránk a szentek a falról. A csarodai templom falát ugyanis jókedélyű apostolok freskói díszítik, melyek néhány évvel ezelőttig évszázadokon keresztül bújkáltak a vastag vakolat alatt. Még az Árpád-korban kerülhettek a falra, a reformáció idején viszont tilos volt az emberábrázolás, ezért le kellett őket fedni, a falakra ekkor festették a népies virágmintát. A templomot ma is használják, vasárnap reggel mise van, és temetési vagy esküvői szertartásokat is tartanak itt. Sajnos előbbit gyakrabban.

Baloldalon mosolyognak a szentek

Tákoson már nem ilyen könnyed a bejutás. Viola néni nem veszi fel elsőre a telefont, de nem akarunk rögtön továbbállni, és kihagyni a tákosi templomot, avagy a mezítlábas Notre Dame-ot. Ekkor látjuk meg a szemközti ház falán a táblát: vasalt tarja, jobbra nyíl, és kisvártatva már a Baráth nővérek kerti vendéglőjében a búbos kemencének dőlve, pálinkát majszolva próbáljuk Viola nénit elérni. Juditka és Margit olyan helyi, szatmári specialitásokat készítenek, mint például a tengeri darás töltött káposzta, ami rizs helyett kukoricakásával készül, vagy mint a már említett vasalt tarja, amit tényleg egy régi szenes vasalóval vasalnak jól átsültté. Mi egy harmadik helyi finomságot kóstolunk, a tarkedlit (Panyolán úgy ismerik, lapótya), ami élesztős palacsintatésztából készül. Naná, hogy szilvalekvárral esszük!

Sülnek a tarkedlik

Fogynak is

Na jó, nem csak szilvalekvárral esszük, hanem barackkal is (ez már a repeta)

Közben Viola néni is felveszi a telefont, és egy csoporthoz csatlakozva megnézzük a tákosi templomot, ami annyiban azért kilóg a középkori templomok sorából, hogy nem a középkorban, hanem a 18. században épült Mária Terézia idején. A katolikus császárnő megtagadta a reformátusoktól a téglát és a követ, ezért sárból és fából építették, a sárhoz pedig tapadt a név is: így lett Tákos temploma a mezítlábas Notre Dame.

Viola néni mesél

Ennek a kicsiny templomnak a mennyezetét 58 kézzel festett, tulipános fakazetta borítja. A tulipán, mint női motívum, a fényt, a szeretetet, a születést, a megújulást és a természet örök körforgását is jelképezi, egyik legfontosabb és legősibb szimbólumunk, mely lépten-nyomon megelevenedik Szatmárban. Ott van a kerítésen, a tányéron, az asztalon, a szőttesen és ott van a templom falán – az élet minden színterén jelen van, és tényleg működik: valahogy olyan derűssé, könnyűvé, szeretettelivé varázsolja a világot körülöttünk.

A tulipán, mint ősi magyar népművészeti jelkép felbukkanása igen valószínű bárhol Szatmárban 

Szárazon születtem, a vízre jutottam, ez nékem a temető helyem

Élet nincs halál nélkül – következő állomásunk a szatmárcsekei temető, és egy seregnyi ember alakú csónak. Vagy csónak alakú ember. Nehéz eldönteni, de a szatmárcsekei temetőben a tölgyfából faragott, kenu formájú, emberi vonásokkal felruházott fejfák mint több száz totemoszlop, úgy magasodnak ki a földből, és néznek mind egyirányba, Nyugat felé. És bár olyanok, mintha az ősidők óta itt állnának, valójában nem tudjuk, mióta, és azt sem, hogy miért. Van, aki szerint finnugor temetkezési szokás, mások szerint azért, mert amikor a Tisza áradt, csak csónakkal lehetett megközelíteni a temetőt, de olyat is hallottunk, hogy a halászokat régen a csónakjukkal együtt temették el.

A testek Kelet, a fejfák Nyugat felé néznek

A híres református sírkertben ma több mint 600 fejfa áll, ennek nagyjából a felét a temető mellett lakó Pista bácsi készítette az elmúlt 45 évben. Ma már nem ő faragja ki őket, két fiatal asztalosmester kezét dicsérik a legújabbak, de a feliratokat továbbra is ő vési bele. Mindegyik felirat az ABFRA, azaz A Boldog Feltámadás Reménye Alatt rövidítésével és a Béke Poraira mondattal végződik. A kettő lélekemelő keretbe foglalja az elhunyt nevét, hogy hány évet élt, ebből hányat párban, a társa nevét, és egy rövid idézetet vagy inkább üzenetet az utókornak. A temetőnek ettől a fajta uniformizációtól egy nagyon érdekes, sajátos hangulata van. Egyrészt a kő hiánya és a sok fa is egyfajta melegséget áraszt, másrészt az, hogy minden fejfa egyforma, nagyon pozitív üzenetet hordoz. Nem számít, férfi vagy nő, felnőtt vagy gyerek, szegény vagy gazdag, a túlvilágon mindenki egyenlő. 

Pista bácsit sajnos nem sikerül elcsípnünk, de feleségével, Margó nénivel találkozunk a temető melletti ajándékboltban, a Kisházban. A boltban minden tárgyat Pista bácsi faragott, és a csónakalakú fejfák miniatűr másai is kaphatók itt, bár nekem kicsit bizarr a fejfa, mint szuvenír. Margó nénivel is beszélgetünk a fejfák eredetéről, kíváncsiak vagyunk, vajon melyik elméletben hisz, de végül egy sokkal sarkallatosabb kérdést feszegetünk: hova tűnt a halászat Szatmárcsekéről? A sok folyó, a csónakfejfás temető mind-mind azt sugallják, hogy itt bizony még a legyet is halászhálóval fogják, ennek ellenére nem csak halászat nincs, jóformán halat venni is szinte lehetetlen.

Margó néni és a Kisház 

Őrölj, malom, őrölj!

Szatmárcsekét, ahol egyébként Kölcsey a himuszt írta, közrefogja Nagyar, ahol Petőfit a Tisza ihlette meg, és Túristvándi, a jellembeli kohó, ahol pedig Móricz koptatta az iskolapadot. Ezek az irodalomra mágikus hatással lévő falvak a Túrra felfűzve követik egymást, melynek heves folyása nem csak az írók tollát, hanem számos malom kerekét forgatta régen. Ennek az eltűnő világnak ma már egyetlen képviselője áll csak, a Túristvándi vízimalom, mely Európában egyedülálló módon még ma is működik. A vízimalom, ez a mesebeli, ősi gépezet olykor-olykor beindul, és a liszttől fehér deszkák a tanúi, hogy három óriási hajtókereke még ma is őröl.

A Túr kis tóvá dagadt a vízimalom környékén

A kerekek, amik naná, hogy a maguk malmára hajtják a vizet

Megmaradásában nagy szerepe volt a helyieknek, és annak az összefogásnak, amely nem engedte, hogy a malmot, mint a többit, széthordják. Ahogy a malomnál, úgy a templomoknál, a temetőnél és a rendezett falvaknál is végig azt érezzük, hogy az emberek itt nem elvesznek, hanem ahogy csak lehet, hozzátesznek nem csupán a természetes, hanem az épített környezetükhöz is.

A vidéket általánosan sújtó problémák, mint a munkalehetőségek hiánya, a falvak elnéptelenedése azonban itt is jelen vannak, és ezért sokan a régi világ utolsó tündéri mezejének, ennek a romlatlan, érintetlen tájnak olyan 20-30 évet adnak még ebben a formájában. Szerencsére néhány lelkes, messziről érkezett, itt letelepült fiatal, és sokan a helyben maradottak közül is azért dolgoznak, hogy ez a 20-30 év minél több lehessen. Ti pedig, ha tehetitek, fedezzétek fel mielőbb Szatmárt! 

Kipróbált, ajánlott helyek

Szállás: Fogadó a Két Kecskéhez
Étel-ital: Winkler Ház, Baráth Fogadó, Panyolai Szilvórium, Rézüstben főtt panyolai lekvárok 
Látnivaló: Csarodai templom, Tákosi templom, Szatmárcsekei temető, Túristvándi vízimalom
Piac: Fehérgyarmat 

Viszlát, Szatmár, jövünk még!

És végezetül egy kis Petőfi és az ő Tiszája:

"Nyári napnak alkonyúlatánál
Megállék a kanyargó Tiszánál
Ott, hol a kis Túr siet beléje,
Mint a gyermek anyja kebelére." 

Ha kíváncsi vagy, merre járunk, kövess minket Facebookon és Instagramon is!

Az ország legkeletibb megyéjének legkeletibb csücskeiben, túl a Tiszán, ott, ahol nem a kurtafarkú malac túr, hanem balgán kanyarog a Túr, Lekvárország legközepében, Szatmárban járunk.

Több mint 300 kilométert utazunk Budapesttől, hogy elérjük a keleti végeket. Ha belegondolok, nekem ez a távolság mindig is amolyan lélektani országhatárt jelentett: ami több mint 300 kilométerre van Budapesttől, az már nem is Magyarország. Pedig Szatmár az. Nagyon is az.

Az országnak ez a legtávolabbi része, az egész ország legcsodálatosabb darabja: a történelmi Magyarországnak utolsó tündéri mezeje. 

– írta Móricz Szabolcs-Szatmár-Bereg megyéről, és szavai ma is elevenbe találnak. Világunk e kicsiny szegletében még most is meglepően erős tövekre és gondosan ápolt hagyományokra bukkanunk, ahol a turizmus még nem üzlet, és a helyiek sem turistaként, hanem vendégként fogadják az ide látogatókat.

Ladik az Öreg Túron 

Ahol meghallod a csendet

Három és fél óra autóút után érkezünk meg a kinek a pálinkáról, kinek a lekvárról híres Panyolára, ahol egy nagyon izgalmas szálláshelyet néztünk ki magunknak. A falu egyik legrégebbi házából, az egykori fonóból kialakított Fogadó a Két Kecskéhez egy kék-fehérre festett, hangulatos vendégház, melynek minden egyes szegletében megbújik valami otthonos, amolyan hazavárós részlet vagy valami bájos kis tárgy. A fogadó kertjében terebélyes diófa, éppen termő almafák és egy romantikus pajta fokozza a hangulatot. Az ember elég gyorsan megleli itt a helyét, belelazul a közegbe (vagy a függőágyba), végül pedig egyszercsak meghallja a csendet. Az igazi csendet, amit a városban sosem tapasztal meg.

Házigazdánk, a fogadó tulajdonosa, Méhész Zsuzsa egyébként idegenvezető és turisztikai újságíró, akitől rengeteg tippet és ötletet kapunk, merre menjünk és mit nézzünk meg, így lenyűgöző helyeket és embereket ismerünk meg általa.

Reggel a fogadóban – bizony-bizony, kutyabarát szállás!

Panyola mindössze 600 lelket számlál, mégis minden évben ezrek zarándokolnak a faluba, hogy megnézzék a pálinkafőzdét. Az Öreg Túr partján fekvő üzemet mi sem hagyjuk ki, és erősen ajánlott, hogy aki teheti, nézze meg maga. Minket a falu másik híressége most jobban megfog: bár fekete, mint az éjszaka, íze, illata mégis üde és napfényes, a régió semmivel nem összetéveszthető gasztronómiai kincse. A panyolai szilvalekvár.

Rézüstben főtt panyolai lekvárok:
mi sárgabarackból és Nemtudom szilvából tankoltunk fel

Nem tudom, de mindig lehetsz a legjobb szilva

Szatmárban nincs jól termő fekete föld, mint a Dunántúlon, az agyagos, löszös talaj főként gyümölcsfák termesztésére alkalmas. Ősszel a szilvának van szezonja, az utolsó gyümölcs az évben, ami még befőzésre vár. Utána következik a diószedés, diótörés, majd mire eljön a karácsony, a természettel együtt a helyi emberek is megpihennek. 

A szatmári gyümölcsfa-állomány több mint fele szilvafa. Van köztük egy olyan fajta is, ami a világon egyedül csak itt terem, a Nemtudom szilva. A Nemtudom szilva (vagy Penyigei szilva) folyópartokon, ártéri területeken nő, és apróbb, édesebb, levesebb, mint a többi szilva. A szájhagyomány szerint onnan kapta a nevét, hogy amikor a nem idevalósiak megkérdezték, mi a neve ennek a jóízű szilvának, a falubeliek azt felelték, nem tudom.

A Nemtudom szilvát másképp is kell befőzni, mint a többi fajtát. Nem válik el a magja, ezért azzal együtt kerül az üstbe, aztán amikor már enyhén megfőtt, a ciberét átpasszírozzák, és a mag a rosta tetején marad. Szeptember közepén, amikor mi járunk Szatmárban, már készen van a Nemtudom szilvalekvár, ezt mindig augusztus végén főzik be, így a hagyományos panyolai lekvárfőzésbe kapcsolódunk csak be egy helyi családnál, Vargáéknál. Hozzájuk többször is ellátogatunk, hogy a lekvárfőzés több fázisába is beleláthassunk, úton feléjük pedig rendszeresen megcsodálunk egy gyönyörű, faragott tulipánnal díszített fakerítést. Az egyik ilyen alkalommal, amikor több perces néma csönddel adózunk előtte, megismerjük a ház és kert tulajdonosát, magát a kerítés alkotóját is. Tőle megtudjuk, hogy több mint 10 éve készült akácból, mert ez a legtartósabb fa. Miután az akácot deszkákra hasította, azokat egy éven keresztül csak szárította, majd egy hónapig tartott, míg az egész kerítést kifaragta. Szatmárban egyébként sokfelé láthatunk hasonló tulipános kerítéseket, de ez az egy különösen elbűvölt minket.

Panyola legszebb kerítése 

Itt a szilvalekváros kenyér a szegény ember zsíros kenyere

A Varga családnál három üstben rotyog a szilvalekvár. A kanál még nem áll meg benne, de csak tíz órája fő. A rézüst hermetikusan van beleépítve a vályogból készült katlanba, külső felét szalmával és agyaggal bélelik, így a füst nem jön fel, az üst alját pedig nem kapja meg a tűz.

A lekvárt már nem kézzel keverik, egy helyi találmány, mosógépmotorból épített motorikus keverő forgatja a rotyogó gyümölcsöket, de a tüzet azért így is folyamatosan őrizni és táplálni kell alatta. Amikor még kézzel kavarták, húsz percenként váltották egymást, öt embernél kevesebbel nem is volt érdemes nekiállni a lekvárfőzésnek. Néhány hete meglátogatta őket az egyik kábeltévé is, és azt kérték, hogy a felvétel során kézzel kavarják a lekvárt, mert az az autentikus. Pedig az idő, még ha lassabban is telik, azért itt sem állt meg. Ahogy a fogadó-beli szomszédunk, Ági mondta találóan: a csángó asszonyt sem kérheted meg, hogy a hitelesség kedvéért ne használjon mosógépet, hanem a patakban mossa a ruháját.

Sufnituning a'la Panyola: mosógépmotorokból lekvárkeverő

A katlanokban folyamatosan rakni kell a tüzet

A szilvalekvárt 30-36 órán keresztül kell főzni. Nappal az idősebbek, éjszaka a fiatalok váltják egymást a katlanok előtt. A magozáshoz az egész család, sőt, még a szomszédság is összejön esténként. Hatan-nyolcan ülnek a teknők felett, halkan szól a zene, előkerül egy-egy ujjnyi pálinka, hajnalban pedig egy kis szalonna. Sok jó ember kis helyen is elfér. Mert kevés van belőle. – mondják mosolyogva. Egyre kevesebbet vagyunk így együtt. Hiányzik, hogy összejöjjünk, mint régen, amikor például napokig fűztük együtt a dohányt.

A barátok, szomszédok is besegítenek esténként a magozásba

Társaságban jobban telik az idő

Hajnali egykor elköszönünk, a kész szilvalekvárt már nem tudjuk megvárni, de viszünk pár üveggel a tavalyiból. Részt venni ezen a helyi, közösségi eseményen nem mindennapi élmény volt, és hiába beszéltük meg, hogy csak egy fél órára ugrunk át, a Varga család vendégszeretete órákra ott marasztalt.

Szatmári élményeink bár sokszor a lekvár körül forogtak, azért a lekváron túl is kalandoztunk. Maradjatok velünk, hamarosan folytatjuk mosolygó szentekkel, mesebeli vízimalommal és csónak alakú fejfákkal!

Ha kíváncsi vagy, merre járunk, kövess minket Facebookon és Instagramon is.