Az ország legkeletibb megyéjének legkeletibb csücskeiben, túl a Tiszán, ott, ahol nem a kurtafarkú malac túr, hanem balgán kanyarog a Túr, Lekvárország legközepében, Szatmárban járunk.

Több mint 300 kilométert utazunk Budapesttől, hogy elérjük a keleti végeket. Ha belegondolok, nekem ez a távolság mindig is amolyan lélektani országhatárt jelentett: ami több mint 300 kilométerre van Budapesttől, az már nem is Magyarország. Pedig Szatmár az. Nagyon is az.

Az országnak ez a legtávolabbi része, az egész ország legcsodálatosabb darabja: a történelmi Magyarországnak utolsó tündéri mezeje. 

– írta Móricz Szabolcs-Szatmár-Bereg megyéről, és szavai ma is elevenbe találnak. Világunk e kicsiny szegletében még most is meglepően erős tövekre és gondosan ápolt hagyományokra bukkanunk, ahol a turizmus még nem üzlet, és a helyiek sem turistaként, hanem vendégként fogadják az ide látogatókat.

Ladik az Öreg Túron 

Ahol meghallod a csendet

Három és fél óra autóút után érkezünk meg a kinek a pálinkáról, kinek a lekvárról híres Panyolára, ahol egy nagyon izgalmas szálláshelyet néztünk ki magunknak. A falu egyik legrégebbi házából, az egykori fonóból kialakított Fogadó a Két Kecskéhez egy kék-fehérre festett, hangulatos vendégház, melynek minden egyes szegletében megbújik valami otthonos, amolyan hazavárós részlet vagy valami bájos kis tárgy. A fogadó kertjében terebélyes diófa, éppen termő almafák és egy romantikus pajta fokozza a hangulatot. Az ember elég gyorsan megleli itt a helyét, belelazul a közegbe (vagy a függőágyba), végül pedig egyszercsak meghallja a csendet. Az igazi csendet, amit a városban sosem tapasztal meg.

Házigazdánk, a fogadó tulajdonosa, Méhész Zsuzsa egyébként idegenvezető és turisztikai újságíró, akitől rengeteg tippet és ötletet kapunk, merre menjünk és mit nézzünk meg, így lenyűgöző helyeket és embereket ismerünk meg általa.

Reggel a fogadóban – bizony-bizony, kutyabarát szállás!

Panyola mindössze 600 lelket számlál, mégis minden évben ezrek zarándokolnak a faluba, hogy megnézzék a pálinkafőzdét. Az Öreg Túr partján fekvő üzemet mi sem hagyjuk ki, és erősen ajánlott, hogy aki teheti, nézze meg maga. Minket a falu másik híressége most jobban megfog: bár fekete, mint az éjszaka, íze, illata mégis üde és napfényes, a régió semmivel nem összetéveszthető gasztronómiai kincse. A panyolai szilvalekvár.

Rézüstben főtt panyolai lekvárok:
mi sárgabarackból és Nemtudom szilvából tankoltunk fel

Nem tudom, de mindig lehetsz a legjobb szilva

Szatmárban nincs jól termő fekete föld, mint a Dunántúlon, az agyagos, löszös talaj főként gyümölcsfák termesztésére alkalmas. Ősszel a szilvának van szezonja, az utolsó gyümölcs az évben, ami még befőzésre vár. Utána következik a diószedés, diótörés, majd mire eljön a karácsony, a természettel együtt a helyi emberek is megpihennek. 

A szatmári gyümölcsfa-állomány több mint fele szilvafa. Van köztük egy olyan fajta is, ami a világon egyedül csak itt terem, a Nemtudom szilva. A Nemtudom szilva (vagy Penyigei szilva) folyópartokon, ártéri területeken nő, és apróbb, édesebb, levesebb, mint a többi szilva. A szájhagyomány szerint onnan kapta a nevét, hogy amikor a nem idevalósiak megkérdezték, mi a neve ennek a jóízű szilvának, a falubeliek azt felelték, nem tudom.

A Nemtudom szilvát másképp is kell befőzni, mint a többi fajtát. Nem válik el a magja, ezért azzal együtt kerül az üstbe, aztán amikor már enyhén megfőtt, a ciberét átpasszírozzák, és a mag a rosta tetején marad. Szeptember közepén, amikor mi járunk Szatmárban, már készen van a Nemtudom szilvalekvár, ezt mindig augusztus végén főzik be, így a hagyományos panyolai lekvárfőzésbe kapcsolódunk csak be egy helyi családnál, Vargáéknál. Hozzájuk többször is ellátogatunk, hogy a lekvárfőzés több fázisába is beleláthassunk, úton feléjük pedig rendszeresen megcsodálunk egy gyönyörű, faragott tulipánnal díszített fakerítést. Az egyik ilyen alkalommal, amikor több perces néma csönddel adózunk előtte, megismerjük a ház és kert tulajdonosát, magát a kerítés alkotóját is. Tőle megtudjuk, hogy több mint 10 éve készült akácból, mert ez a legtartósabb fa. Miután az akácot deszkákra hasította, azokat egy éven keresztül csak szárította, majd egy hónapig tartott, míg az egész kerítést kifaragta. Szatmárban egyébként sokfelé láthatunk hasonló tulipános kerítéseket, de ez az egy különösen elbűvölt minket.

Panyola legszebb kerítése 

Itt a szilvalekváros kenyér a szegény ember zsíros kenyere

A Varga családnál három üstben rotyog a szilvalekvár. A kanál még nem áll meg benne, de csak tíz órája fő. A rézüst hermetikusan van beleépítve a vályogból készült katlanba, külső felét szalmával és agyaggal bélelik, így a füst nem jön fel, az üst alját pedig nem kapja meg a tűz.

A lekvárt már nem kézzel keverik, egy helyi találmány, mosógépmotorból épített motorikus keverő forgatja a rotyogó gyümölcsöket, de a tüzet azért így is folyamatosan őrizni és táplálni kell alatta. Amikor még kézzel kavarták, húsz percenként váltották egymást, öt embernél kevesebbel nem is volt érdemes nekiállni a lekvárfőzésnek. Néhány hete meglátogatta őket az egyik kábeltévé is, és azt kérték, hogy a felvétel során kézzel kavarják a lekvárt, mert az az autentikus. Pedig az idő, még ha lassabban is telik, azért itt sem állt meg. Ahogy a fogadó-beli szomszédunk, Ági mondta találóan: a csángó asszonyt sem kérheted meg, hogy a hitelesség kedvéért ne használjon mosógépet, hanem a patakban mossa a ruháját.

Sufnituning a'la Panyola: mosógépmotorokból lekvárkeverő

A katlanokban folyamatosan rakni kell a tüzet

A szilvalekvárt 30-36 órán keresztül kell főzni. Nappal az idősebbek, éjszaka a fiatalok váltják egymást a katlanok előtt. A magozáshoz az egész család, sőt, még a szomszédság is összejön esténként. Hatan-nyolcan ülnek a teknők felett, halkan szól a zene, előkerül egy-egy ujjnyi pálinka, hajnalban pedig egy kis szalonna. Sok jó ember kis helyen is elfér. Mert kevés van belőle. – mondják mosolyogva. Egyre kevesebbet vagyunk így együtt. Hiányzik, hogy összejöjjünk, mint régen, amikor például napokig fűztük együtt a dohányt.

A barátok, szomszédok is besegítenek esténként a magozásba

Társaságban jobban telik az idő

Hajnali egykor elköszönünk, a kész szilvalekvárt már nem tudjuk megvárni, de viszünk pár üveggel a tavalyiból. Részt venni ezen a helyi, közösségi eseményen nem mindennapi élmény volt, és hiába beszéltük meg, hogy csak egy fél órára ugrunk át, a Varga család vendégszeretete órákra ott marasztalt.

Szatmári élményeink bár sokszor a lekvár körül forogtak, azért a lekváron túl is kalandoztunk. Maradjatok velünk, hamarosan folytatjuk mosolygó szentekkel, mesebeli vízimalommal és csónak alakú fejfákkal!

Ha kíváncsi vagy, merre járunk, kövess minket Facebookon és Instagramon is.